A helyzet fokozódik

2009.08.25 11:53    |    Csapai Lajos  

Köztársaságunk sokak által szeretett elnökéről nehezen mondható el, hogy kivonná magát az aktuálpolitikai folyamatok bűvköréből, s mert teheti, újra meg újra olyasmit tesz, amit a hazai politikusok időnként megütközve figyelnek, s próbálnak saját javukra fordítani, vagy esetleg meglovagolni azokat az elnöki megszólalásokat, amelyeket úgy értelmeznek, hogy azok előnyt adnak számukra a belpolitikai küzdelmekben. Nem lehet véletlen, hogy a nem hivatalos közvélemény-kutatásokban igencsak megosztottnak mutatkozik a sokaság: nagyjából alig többen a megkérdezettek felénél gondolják úgy, hogy az elnök nem követett el hibát, amikor az 1968-as prágai tavasz leverésének évfordulóján akart Révkomáromba menni államalapító királyunk szobrának felavatására, a többi pedig az ellenkező állásponton van.

 Én azt gondolom, hogy szomszédos országok állam- vagy kormányfőinek joga van ahhoz, hogy előzetes bejelentés alapján bármikor tiszteletét tegye a másiknál, függetlenül attól, mi a látogatás konkrét célja, legyen az családi látogatás, emlékműavatás, vagy focimeccs. A kultúrállamok között legalább is ez a szokás van érvényben, főleg ha ugyanahhoz az unióhoz tartoznak, egyebekben pedig több évszázados történelmi kapcsolat is összefűzi őket. A diplomáciai szabályok pedig olyannyira szentek, hogy már régen zajlott a német betörés a Szovjetunió ellen, amikor a Berlinből hazatérő orosz diplomaták tiszteletére Niąben fogadást adtak a német nagykövetségen, legfeljebb az őrséget adó SS-ek csikorgatták tehetetlen dühükben a fogaikat.

 A teátrális külsőségek között meghiúsult látogatás, amelynek dátuma valóban félreértésekre adhatott okot és kiverte a biztosítékot Ficoéknál, jól jellemzi egy kis nép közgondolkodását, amely vitathatatlanul impozáns gazdasági mutatói ellenére kétségbeesetten keresi nemzeti identitásának gyökereit. Eljutott odáig, hogy megtalálta a szlovák István királyt Szvatopluk morva fejedelem személyében, akiből sietve szlovákot fabrikáltak, s igyekeztek elfelejtetni a monda szerinti csúfos átverését, amikor a honfoglaló magyarok egy formás fehér lóért jóféle termőföldeket, ezüstös folyókat barteroltak tőle, s ezt azóta sem tudja megbocsátani az unió vicsorgó északkeleti kistigrise a pannon pumának. Tiszta állatsereglet!

 Semmi kifogásom az ellen, ha egy kis nép, mint például a szlovák, de akár a magyar is, az önállóságot tekinti nemzeti léte alapjául. Ennek megteremtése, visszaszerzése és megtartása a legnemesebb dolgok egyike, ezért hát emiatt ne orroljunk Janoékra. Csakhogy ebben a folyamatban ők maguk nem sok vizet zavartak: majd’ ezer évig békében éltek együtt István népével, hogy aztán Trianon után a masaryk-i Csehszlovákia másodhegedűseként, később pedig Hitler jóvoltából néhány hónapig egy Tiso nevű pap játsza a főszerepet az önálló Szlovákia tragikomédiájában. Jellemző, hogy a háború utáni felvidéki kitelepítések során már megmutatkozott a szlovákság alattomos természete: szükségtelenül keménykedtek a nyomorult magyarokkal, akik vagyonukat, becsületüket vesztve, kisemmizett menekültként jutottak vissza a megcsonkított hazába. Ha ők orrolnak ránk, hogy ezer éven át drótostótnak „becéztük” őket, s gonoszkodó szólásokat eszeltünk ki terhükre, az csak a mi korlátoltságunkat, vezetésre alkalmatlanságunkat mutatja. Ahelyett, hogy testvéri kezet nyújtottunk volna, a gyűlölködés magvait vetettük el, amelyek most szökkennek szárba. Hiába szaladunk az Unióhoz, elhessegetnek bennünket, mondván ez kettőnk ügye; e tekintetben tisztára olyanok, mint Arany Fülemüléjének bírája: (jobb felől üt) nekem fütyöl/(bal felől üt) Nekem fütyöl/ Elmehetnek. Hogy kevésbé irodalmi példát hozzak fel, elmondanám, hogy egykori korlátlan hatalmú vezérigazgatóm, ha összeütközésbe kerültünk egy másik irodával, mindig csak annyit mondott: „Oldjátok meg, bazzeg…”

 Meglehet, elnökünknek mindenféle joga megvolt ahhoz, hogy pont ezen a napon lépdeljen át a hídon, visszafogottságból nem fehér lovon, ám arra bizonnyal számítania kellett, hogy durcás kis szomszédunk ezt nem fogja jó szemmel nézni, sőt következmények tekintetében megint az ott élő magyarság issza meg a levét az átgondolatlan, vagy túlságosan is átgondolt lépésnek. Lehetséges, az ottani szélsőségesek nem torpannak meg a Szent István szobor festékkel való összemocskolásánál, de más atrocitások is forognak a zavaros fejekben, elég itt visszautalni a Malina Hedvig féle ügyre, amit azóta sem vizsgáltak ki tisztességesen, vagy a dunaszerdahelyi focimeccsre, amelynél a mai napig nem tudjuk, hogy a szélsőséges magyar drukkerek, vagy a végsőkig felspannolt szlovák rendőrök a hunyók.

 Az unió nem segít, a többi állam röhög rajtunk, hogy a két kicsi eunuch összekapott egy darabka selymen, a szlovákok röhögnek rajtunk az eurójukkal, a hirtelen jött stabilitásukkal, le se sajnálják a tehetetlen Gasparovicot, a félnótás Ficót, a részeges magyarfaló Slotát, a megélhetési politikus Durayt és Bugárt, meg a többi magyar nevű szlovákot. Csak mi nem röhögünk, vagy ha igen, akkor is kínunkban.

 Valaki szólhatott volna az elnöknek: elnök úr, ez a demonstratív látogatás most nem aktuális, az ott élő magyarok Ön nélkül is tudják, hogy a mi királyunk Szent István, és nem a hígagyú Szvatopluk, aki elkótyavetyélte a jövőt.

  Ezért nem állítunk neki szobrot Bekeąka Čaba-n.

Publicisztika

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás