Furcsa helyzetbe kerültem a minap. Gyógyszertárba mentem, mindenféle vitamint kellett vennem. Hazaérve ugyanakkor kiderült: pont a legdrágábbikat vettem meg hiába: akinek kellhet, nem szedi, aki szedné, annak nem kell… Kellemetlen helyzet.

Viszem vissza a gyógyszertárba. Kellemes hely, szeretek itt vásárolni. A személyzet segítőkész, cukorkát, ajándék-újságot is osztogatnak. De most meglepődöm, mert a kasszás hölgy megszeppenve mondja: „Ezt a főnökkel kellene megbeszélni.” Rosszat sejtek.

Fél perc múlva van rám ideje. Azt mondja, vissza nem veszi, vásároljam le. Már megvettem mindent, amire szükségem van – így én. Veszek még valamit, mert azóta eszembe jutott, hogy kell. De nem a teljes összegért. Csönd. A fogyasztóvédelmi törvényre hivatkozom. Kellemetlen. Egyikünk sem tudja, mi van benne. Patthelyzet. Állunk egymással szemben, mint két kos a híd két oldalán.

Végül enged, látom, duzzog magában. Visszaadja a pénzem. Blokkot nem ad az újabb vásárlásról. Elsomfordálok. Kettős érzés.

Én is kezelek pénztárgépet, és pontosan tudom, hogy semmi nehézséget nem jelent érvényteleníteni egy nyugtát. Egy kis többlet-adminisztráció. De ne csináljuk már ezt. Én vagyok a vevő. Hatalmas cégek esdekelnek, hogy náluk költsem el nehezen megkeresett pénzemet. S nem tévedés: úr vagyok, amíg van rá keret. A múltkor egy bútort vittem vissza a parkolóból, mert kiderült, hogy nem tudom hazavinni az autóm csomagtartójában. A multinál semmit sem kérdeztek, visszaadták a pénzem.

Megfogadtam, hogy ha kell majd, visszamegyek ebbe a gyógyszertárba. De nem tudom. Semmi kedvem hozzá. Hiszen úgyis van másik négy ebben a városban. Valahogy elszállt a pozitív gondolatok, a cukorkák, és az ajándék-újságok emléke, s csak a pár ezer forintért folytatott közelharc maradt meg.