Egy „suta” kalocsai jezsuita élete

2018.09.23 13:31    |    Bikfalvi Géza  

A kalocsai jezsuiták történetében sok kiváló személyiség akadt, ugyanakkor voltak egyszerűbb életpályát befutó, de életük végéig kitartó szorgalmas lelki munkások. Ezek közé tartozott Kókai Lajos atya.

Kalocsán született, 1924. április 3-án, többgyermekes, szegény sorsú szülők gyermekeként. A család anyagi viszonyai szűkösek voltak, de mégis beíratták a kalocsai jezsuita kollégiumba, ahol 1935-től 1943-ig elvégezte a gimnáziumot. Érettségi után azonnal jelentkezett Jézus Társaságába, és 1943 nyarán megkezdte a Manrézában a noviciátust. A másodéves novícius „nagy ágyúk”, később fényes életpályát befutó jezsuiták mellett, kissé sután szerénykedett. Részt vett a novíciusok nyolcnapos híres vándorlásán 1944 karácsonya másnapjától a Manrézából Kalocsáig. Az utolsó napra a cipő annyira feltörte a lábát, hogy az út utolsó szakaszát Kalocsáig jó emberek kocsiján tette meg. Így néhány órával előttük érkezett a kollégiumba, és riasztotta az ottani atyákat: jön a novícius-had! Májusban visszautaztak a Manrézába, ahol Kókai skolasztikus 1945. augusztus 15-én letette első fogadalmait. A novíciusi képzésből mindent nagyon-nagyon komolyan vett, még a Rodericiust is. Közben eléggé bántották kisebbségi érzések: úgy érezte, hogy a többi novíciushoz viszonyítva éretlen és ügyefogyott.

1945-től aztán Szegeden megkezdte a filozófia tanulását, amit 1948-ban be is fejezett, de a tanulásban nem voltak nagy sikerei. Ezért aztán, amikor 1948-ban a legtöbb évfolyamtársát az elöljárók külföldre küldték tanulni (akkor még lehetett útlevelet kapni), magiszternek tették meg a kalocsai kollégiumban. Innen hamarosan visszahívták Szegedre, amikor 1949-ben, római utasításra, az egész magyar skolasztikus-had megkezdte a külföldre szökést.

Az egyik rendtárásával együtt indult neki a határnak a Fertő-tó tájékán. Szerette mesélni, hogy amikor a határ közelében levő faluba érve társa a főutcán akarta megközelíteni a plébániát, Lajos, mint jó vidéki ember, azt ajánlotta, hogy inkább a kertek alján menjenek oda, hogy ne keltsenek feltűnést. A rendtárs ezt a jó tanácsot el is fogadta, baj nélkül átjutottak a határon, és nemsokára Innsbruckba értek. Az ausztriai feldkirchi kollégiumba rendelték magiszternek, ahol három évig tevékenykedett, de közben úgy érezte, hogy magyar elöljárói nem nagyon értékelik a munkáját. 1952-ben a belgiumi Eegenhovenbe küldték teológiát tanulni, ami nem lehetett számára könnyű, hiszen nem tudott franciául. Az akkor még latin nyelven előadott teológiát azonban elvégezte, és 1955. augusztus 15-én az ottani kollégiumban pappá szentelték. Utána mindjárt elvégezte a harmadik probációt Münsterben, és 1958. február 3-án, Frankfurtban, letette utolsó fogadalmait. A provinciális a frankfurti Sankt-Georgen skolasztikátusba küldte segédkönyvtárosnak, ahol közel húsz éven keresztül végezte ezt a szürke feladatot, ami hatalmas munkát jelentett, mert éppen akkor kellett beilleszteni a régi, valkenburgi skolasztikátusból áthozott hatalmas könyvállományt. Noha türelmesen végezte munkáját, fájt neki, hogy papságát nem tudja jobban kamatoztatni. Hétvégeken kijárt plébániákra kisegíteni, és ott a plébánosok megbecsülték, és szívesen fogadták. Így, valamelyik plébános ajánlására, végül kiszabadult a könyvtári munkából, 1976 és 1987 között a nővérek által vezetett Bad Neuheim-i, majd 1988 és 1993 között a Bad-Homburg-i gyógyintézet lelkésze lett. A jezsuita rend újbóli engedélyezése után, 1993-ban visszajött Magyarországra.

Kalocsára szeretett volna kerülni, de mivel az elöljárók úgy ítélték meg, hogy nincs elég plébániai tapasztalata, először a Jézus Szíve Néplányok péceli öregotthonában, aztán átmenetileg a hódmezővásárhelyi jezsuita lelkészséghez tartozó Székkutason, végül pedig a Magyarok Nagyasszonya Társasága által vezetett budapesti Szent Erzsébet öregotthonban. szolgált. Nagyon lelkiismeretesen igyekezett ellátni lelkészi feladatait, de volt benne egy jó adag merevség és konokság, amiért nehezen tudott a környezet kívánalmaihoz idomulni. Mozgáshiány miatt nagyon elhízott, és voltak furcsaságai: visszaemlékezve gyermekkori éveire, a kalocsai úri viseletet tartotta a legmegfelelőbb megjelenési formának, ezért mindig, a legnagyobb melegben is, fekete zakót és fekete nyakkendőt viselt, úri kalap volt a fején és esernyő a kezében. Még amikor kórházban volt, akkor is, ha csak tehette, így felöltözve pihent az ágyán. Fájt neki, hogy jezsuita kommunitáson kívül él, mert nagyon ragaszkodott a közösséghez. Hetente egyszer feltétlenül lement ebédelni a Sodrás utcába, a havonkénti Mária utcai rekollekciónak pedig az egyik leghűségesebb résztvevője volt. Amikor olyan jezsuitára talált, aki szívesen meghallgatta, órákig mesélt saját életéről. Érezte, hogy jezsuita élete, emberileg szólva, a sor végén való bandukolásban telt el, de nem irigyelte azokat a jezsuitákat, akik a rivaldafényben jártak, sőt kedves mosolyával bátorította őket.

Az utolsó években elkezdett betegeskedni. Néha összeesett az utcán, ezért 2003. február 6-án beköltözött a pilisvörösvári öregotthonba. Néhány héttel halála előtt egy kórházi vizsgálaton derült ki, hogy gyógyíthatatlan tüdőrákban szenved. Lelki atyja szerint nagyon tudatos és mély lelkülettel készült fel a halálra, amely hirtelen érte, 2004. december 14-én este.

A többnyire háttérben végzett türelmes, önfeláldozó munkás életében mindig nagy szeretettel emlegette Kalocsát, az iskoláit, és nagyon sajnálta, hogy nem lehetett közvetlen hasznára szülővárosának.


Fontosabb irodalom:

Bikfalvi Géza: Kókai Lajos. Magyar jezsuiták történeti névtára. Bp., 2004. p. 120

Miklósházy Attila: Magyar jezsuiták a nagyvilágban. A Magyar Jezsuita Rendtartomány külföldi részlegének (Sectio II) vázlatos története 1949–1989(–2009). Bp., 2009. p. 56

Nemeshegyi Péter: P. Kókai Lajos (1924-2004). Magyar jezsuiták vallomásai IV. Bp., 2008. p. 334-335



Publicisztika

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás