Nem állítanám, hogy közömbös számomra a benzin mostani, egekbe szökő ára, ám sajátos, gondolom csak rám jellemző tankolási szokásom megóv attól, hogy a gatyámat is eltapsoljam a benzinkutaknál. Ez egy nagyon egyszerű szisztéma, másoknak is ajánlom, mégha, mint minden nyerő szisztémának, ennek is van egy bibije.

A dolog még 1970- ben kezdődött, amikor egy Zastava 601-es boldog tulajdonosa voltam. Ez idő tájt a 3 forintos literenkénti benzinár alig volt több mint a 2,10-es poharankénti sörár, így mindkét helyen könnyedén tankolhattunk anélkül, hogy hitvesünk szóvá tette volna.

Múlt az idő, egyik Dacia jött a másik után, de ekkor már gondolni kellett arra is, hogy az autó javítási költségei kezdtek érzékeny hiányokat produkálni a családi költségvetésben, főleg, ha az ember kifogott egy féltengely-érzékeny szériát, vagy ha éppen eltört a hajtókar-szár a motorban. Ilyenkor könnyedén áttértünk a 10 liter/tankolásra, akkoriban már kezdett felfelé kúszni a nafta ára.

Az igazi áttörést az első ferdeszemű kocsi hozta, ezért mindmáig a típus rabja vagyok. Ennek az a magyarázata, hogy a javításra csak akkor kellett költeni, ha éppen lefejeltem vele egy szegélykövet, vagy a garázsbejáratot.

Lassan, de biztosan kialakult az a szokásom, amely megóv az áremelésektől: én már legalább húsz éve mindig ötezer forintért tankolok. Hogy ez aktuálisan hány liter benzinre elég, sohasem számolgattam, legfeljebb az tűnt fel, hogy a tartályban lévő benzin mennyiségét jelző műszer egyre kevesebbet mutatott, meg aztán gyakrabban kell az itatóhoz állnom.

Most nagy dilemma előtt állok: mivel lassan már semmire se elég az ötezres, azon gondolkodom, emelni kellene a tétet, mondjuk tízezerre, lecsökkenteni a megtett kilométer mennyiséget, így előbb-utóbb kiegyensúlyozottá válna megint ez a költségvetési tétel a háztartásomban.

Ahogy magamat ismerem, nem sokáig, mert nemcsak hajózni, de autózni is muszáj.