El nem mondott búcsúztató

Tercsi temetésén

2015.10.01 09:42    |    Dr. Fehér Zoltán  

Bimm-bamm – mondja a harang. Igen, mondja, mert a harangok is beszélnek, szavuk van, mint minden hangszernek vagy mint magának az embernek. Már a neve is zeng-muzsikál mély magánhangzóival, zöngés mássalhangzóival: harang.

A harang szava saját testének rezgéséből fakad, mintha a holt anyag szólalna meg így. De nem is a test, inkább a lélek hangja ez. Szülőföldünkön jól tudjuk, mit mond a kalocsai nagyharang, s mit válaszol rá a bátyai kisharang testvére. A középkor óta pedig valljuk, hogy a harang hirdeti Isten dicsőségét, elűzi a viharfelhőket és elbúcsúztatja a halott híveket. A temetésre hívó harangszót egykor mindenki értette, mert az jelezte, hogy férfi vagy nő, öreg vagy fiatal testvérünk távozott közülünk az élők sorából.

Kalocsai Néplap

Aki a harangokat megszólaltatja, az a harangozó, aki szinte szent ember, az egyház szolgája, mint maga a pap is. Tercsi őse a XVIII. században nyilván nem véletlenül kapta a Harangozó családnevet, hanem azért, mert az volt a foglalkozása, s leszármazottai évszázadokon át örökölték, ha nem is a foglalkozást, de a szép magyar családnevet.

A bátyai harang most Harangozó Tercsi testvérünket búcsúztatja, siratja. Ez a harang szólt keresztelőjén, elsőáldozása és bérmálkozása idején is.

Tercsit – mondhatnám – már neve is predesztinálta a zenei pályára, de génjeiben is hordozhatta muzikalitását. Apja, a kis birtokán gazdálkodó, paprikatermelő Péter bácsi, elmesélte nekem, hogy a XX. század elején falunkban ugyan még egyetlen cigány ember sem élt, mégis működtek zenekarok. Ahol korábban egy szál duda is elég volt egy lakodalom kiszolgálására, ekkorra már legalább két messze földön híres tamburásbanda működött csupa-csupa szántó-vető emberekből, tehát afféle parasztbandák voltak. Naturalisták, ahogyan a kottisták mondták kissé lenézően. A húszas években aztán a leventemozgalom keretében hoztak létre egy zenekart, amelyet egy kalocsai zenetanár instruált. Kottaolvasásra is megtanította a legényeket. Ebben a zenekarban volt prímás Péter bácsi, a Tercsi édesapja. Az együttes később önállósította magát, és sokszor, sokfelé léptek föl lakodalmakban, ünnepélyeken.

Én Tercsit 68 évvel ezelőtt ismertem meg. Mint felső tagozatban tanító énektanár, helyettesíteni voltam kénytelen a negyedik osztályban. Az egyik énekórán hamar feltűnt nekem egy kis barna hajú, fekete szemű copfos kislány. Úgy énekelt, mint az angyalok. Ő volt a Tercsi, ahogy akkor is már nevezték, szép zárt e-vel ejtve a nevét. Akkor, az 1950-es évek első felében – a Rákosi rendszer „fénykorában” – száztagú énekkart tudtam kiállítani pusztán a felső tagozatos tanulókból. Épp az akkor divatos Szvjesnyikov nevű szovjet zeneszerző Csengettyű című kórusművét tanultuk. Szólista kellett volna hozzá. Gondoltam egy merészet és nagyot. Mi lenne, ha Tercsi énekelné: Mélán egy hangon cseng-bong a csengő, / Megy a postánk a mezőkön át, / Por száll fölöttünk, leng mint a szellő, / És én hallgatom bús dallamát. A szóló a „zümmögő-kórus” bevezetője után kellett, hogy átvegye a dallamot, s végig dúsították, aláfestették harmóniáikkal, akkordjaikkal azt. És megtörtént a csoda! Az a pöttöm kislány csodálatos „koloratúr szopránjával” túlénekelte a kórust. Csakúgy csengett-zengett-szár-nyalt a hangja. Amikor aztán a pataji úttörő kulturális szemlén is felléptünk, óriási tapsot kapott a produkciónk. A Kodály által is nagyrabecsült Tikász Miska bácsi, a pataji volt kántor, a falu zenei életének megalapozója, énektanár azt kérdezte tőlem: Honnan vetted ezt a kis gyöngyszemet? Hol fészkel benne ilyen gyönyörű hang?

Kalocsai Néplap

Tercsi attól fogva minden énekkari szereplésen a kórus lelke volt. A pubertás idején sem romlott, sőt még javult is a hangszíne. Szívesen és nagy sikerrel énekelte szólóban az általam gyűjtött, megmentett bátyai népdalokat is. Vékony héja van a piros almának, / Gyönge szíve van az édesanyámnak, / Édesanyám gyönge szíve meghasad, / Ha a lánya más házában elhervad. Mikor felhangzott ajkán ősei sorsának keservese, ösztönösen átélve fújta: A házamon nincsen födél, / A gólya is rászállni fél, / A nagy adó súlya alatt, / Sárgerendám majd leszakad.

Tercsi osztálya volt az utolsó 1957-ben, amelynek leány tagjai közül még sokan népviseletben, bő-szoknyában jártak. (Tercsi sohasem viselt ilyet.) Empatikus személyisége egy emlékezetes példájának szemtanúja voltam. Amikor egyik osztálytársa, Pártl Öcsi egyest kapott, s emiatt tízpercben nem ment ki az udvarra a többiekkel, hanem a padra borulva sírdogált, Tercsi odatelepedett mellé és elkezdte vigasztalni. Ebben a spontán jelenetben ott volt egész szeretetre méltó személyisége.

Későbbi sorsáról, gimnáziumi és budapesti, amerikai éveiről alig tudok valamit. Arra azonban még emlékszem, hogy amikor sikerei a táncdalfesztivál után kezdődtek, az egész falu büszke volt rá. Táncdalainak újszerű, rá jellemző előadási módja mindenkit lenyűgözött. Sokkal kisebb népszerűségre tett szert XVIII. századi népies műdalok előadásával, pedig azokat is stílusosan adta elő. Sikerei során a vele készített interjúkban mindig megemlítette a kibocsátó fészket, Bátyát. Néhányszor szülőfalujában is fellépett, s ilyenkor a nézőtéren egy tűt nem lehetett volna leejteni. A bátyaiak szerint ő volt a legnagyobb sztár. Mindenki fújta, minden kocazenekar játszotta: Mindenkinek van egy álma… Ahogy az ebben a populáris műfajban szokásos, a szakmabelieken kívül már senki sem törődött vele, hogy ki volt a szerző, a szövegíró. Egy volt a fontos, hogy az a Tercsi nótája, a Tercsi dala, a Tercsi száma.

Tercsi most elnémult, hazajött, hogy örök álmát álmodja tovább ősei földjében.


Publicisztika

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás