A tyúk és a Lajos

2016.04.12 08:29    |    Zsigmond Enikő  

– avagy: mindent csak erősen akarni kell

A Lajossal csak sátoros ünnepek előtt találkoztam. Nem is tudtam mást róla. A jeles ünnepek előtt megjelent a szerkesztőségben, és fölpucolt, konyhakész kacsát, tyúkot hozott a kollégámnak. Aztán nekem is. De se a teljes nevét, se telefonszámát nem tudtam, a rendelést mindig a Lajos intézte. Merthogy a kollégám is Lajos volt… de most a történet fonalát az először említett Lajos alakja köré gombolyítjuk.

Történt aztán egyszer, hogy úgy február tájékán egy távoli vidéken élő régi, kedves ismerősömmel váltottunk levelet, aki a következő hét végére tervezte, hogy hazalátogat a mi vidékünkre, végigjárja a régi barátokat, ismerősöket, és írta, hozzám is jönne, ha szívesen látom.

Szívesen, persze, s olyan nagy volt az örömöm, hogy ajánlottam, ebédre jöjjön, hogy aztán a fehér asztal mellett a kulináris örömök társaságában tudjunk beszélgetni, kivel mi történt a találkozásunk óta eltelt hosszú évek alatt.

Miután igent mondott a meghívásra, gondoltam, meglepem olyan igazi, falusi udvaron kapirgálós tyúkból készült húslevessel. Akkor még nem is tudtam, micsoda feladatot vállalok ezzel…

Mint mondtam, február vége volt, házamnál mindössze egy kutya alkotta a háziállat-készletet, szüleimnél még ennyi sem.

Ismerősöktől érdeklődtem, ki tudna adni, szerezni nekem felpucolt házi tyúkot, mert hát tollasjószággal én nemigen tudok mit kezdeni, hiszen úgy nőttem fel, hogy édesanyám soha nem vágott el egy tyúknyakat sem. Apunak mondta, hogy legyen férfi, és vágja el ő, de apu úgy fogott hozzá, hogy az első tyúkot a favágó tőkéhez kötözte, aztán félrenézve lesújtott rá, így persze mellément a csapás, átvágta a kötelet és a tyúk hatalmas szárnycsapkodással és károgással rohangált körbe-körbe az udvaron…

Soha nem kérdeztem, hogy az asztalra kerülő lábasjószágot hogy érte a végzet, azt hiszem, a szomszédnénink volt, aki végrehajtotta az ítéletet.

De térjünk vissza az eredeti történethez, mert ha mindig így elkalandozok, soha nem tudom elmesélni, hogyan került tyúk a régenvárt barát tányérjába és mi köze ennek a Lajoshoz…

Szóval, teltek a napok, és bizony tyúk sehol. Akkor jutott eszembe a Lajos. De mivel nem ismertem, és sátoros ünnep se közeledett, reményem sem volt, hogy bejön a szerkesztőségbe hozzánk. Kollégámat kértem hát, segítsen. Akkor vallotta be, hogy ő sem tudja a Lajos teljes nevét, azt sem, hogy melyik tanyáról jár be a városba, évek óta csak úgy van beírva a telefonjába, hogy: Lajos. De bizony a Lajos nem vette fel a telefont…

Eljött a péntek, tyúk sehol, de valahol belül éreztem, hogy ez a történet még nincs lefutva, tyúk lesz, ha a fene fenét eszik is…

Szomorkás, esős idő volt azon a pénteken. Miután végeztem a munkával, összepakoltam, de közben egyre csak ott volt igen erősen a gondolataimban egy levesesfazékba való falusi tyúk iránti kívánság. Beültem az autóba, elindultam, s csak azt vettem észre, hogy nem a megszokott úton indulok hazafelé. Bevett irány volt, hogy a városházát megkerülve a Tomori, majd a Kossuth és a 48-as utcán hagyom el a várost, de most pont az ellenkező irányba tartva valahogy már a Hunyadi utcán araszoltam a délutáni forgalomban…

No nem baj, így is jó, gondoltam, s az utca végén kikanyarodtam az egyre sűrűsödő esőben az 51-esre, ami már szinte a célegyenes hazafelé.

Aztán megláttam… annyira hihetetlen volt, hogy először azt hittem, csak a képzeletem játszik velem. A lakótelep melletti bicikliút szélén ott gyalogolt velem szemben szatyorral a kezében a Lajos.

Megálltam az út szélén, még a motort se állítottam le, az esővel mit sem törődve kiugrottam az autóból, s kiszakadt belőlem az örömteli üdvözlés, hogy: „Lajos, az Isten áldja meg magát, de örülök, hogy látom!”

Rám nézett, megismert, de rögtön láttam, hogy valami bosszantja, de mielőtt megkérdezhettem volna, láttam rajta, ha nem kérdezem, akkor elmondja.

Előrenyújtotta a kezét, mutatja a szatyrot és a vállán már alaposan átázott kabátot: „Jó, hogy maga örül nekem, de én nem örülök ennek a napnak. Volt rendelésem, tyúkot kértek ide egy házhoz, aztán dolgozok vele ebben a szar időben, behozom a városba, aztán már vagy húsz perce csöngetek, meg álldogálok a ház előtt, de nem jön ki senki. Elfáradtam, átáztam, most meg vihetem haza...”

Annyira valószerűtlen volt ez az egész, hogy csak annyit tudtam mondani: „Ne vigye sehova, én megveszem.”

Így került a tyúk hozzám, a fizetség érte a Lajoshoz, és így végződött hát a történet mindkettőnk számára megelégedéssel… valamint azzal a bizonyossággal, hogy ha az ember valamit nagyon szeretne, méghozzá olyat, amivel másnak örömet akar okozni, akkor azt csak erősen akarni kell és megadatik…


Publicisztika

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás