Egy újabb év, mely nem múlhat el a már-már magyar népszokásokkal konkuráló Valentin-nap nélkül. Egy újabb év, mikor a bájosan mosolygó szívecskés plüssmacik, plüsskutyák, plüsscicák árasztják el a boltok polcait, s a virágboltosok ismét extra profitot szereznek a szerelmes ifjak pénztárcájának kárára.

Igen, ez a Valentin-nap. Nekem nem jön be – el kell árulnom, még ha sokan ráncolják is miatta a szemöldöküket. Valahogy feleslegesnek érzem a felhajtást, vibrál mögötte a kényszerűség. Ha szereted, az év összes napján odavagy érte. Ha viszont nem, elvitte a rózsaszín plüsskutya. Nem vesz neked virágot? Na és? Attól még nyilván érzi, csak nem gondolja, hogy a virág a legmegfelelőbb módja a „love” kimutatásának.

Sokunk szerint az arany középút a helyes. Kicsit ebből, kicsit abból, de egyikből sem sokat. Persze, elsírnám magam a rémülettől, ha álmaim férfija hirtelen piros szív alakú léggömbökkel szállna be hozzám, de akkor is, ha elfelejtené, hogy ma a szerelmesek világnapja van. Hiába ellenkezem ugyan ellene, belém ivódott, mindenki részévé vált, kiirthatatlanul. A fiatalabb generáció élteti, így valószínűleg fenn is fog maradni…

„Ha a kutyáknak van világnapja, akkor a szerelmeseknek is lehet!” – na, de a kutyák csak azon az egy napon kapnak törődést? És honnan tudják, hogy épp az ő napjukat ünnepeljük?

Ilyen gondolatok rohamoztak meg, mikor elsétáltam a Kárász utca kirakatrengetege előtt, Szeged városában. Körülöttem a párok, andalogva, a nénik, bácsik rohanásban, én pedig egyedül… Aztán ráébredtem: a Valentin-nap mindenhogy ramaty. Ha nincs párod, a világ perifériáján érzed magad. Ha van, arra kényszerítenek, hogy pénzt költs rá…