Kevés olyan személyisége van Kalocsa sporttörténetének, aki egy-egy sportág fejlődésében olyan meghatározó szerepet töltött be, mint Deák „Dixi” Ferenc, aki a kalocsai labdarúgás, de különösen a birkózás felvirágoztatásában, országos sikerre vitelében, az utánpótlás nevelésében múlhatatlan érdemeket szerzett. Amikor dr. Hegedűs Csaba, a Magyar Birkózó Szövetség elnöke átnyújtotta Török Ferenc polgármesternek a megtisztelő oklevelet arról, hogy Kalocsa „A Birkózás Városa”, kimondatlanul is megemlékezett a nagyszerű sportemberről, mint ahogy ezt tették tanítványai, Fejes László és Bende István, valamint a KSE elnöke, Kőszegi Ferenc is nyilatkozataikban. Deák Ferenc élettörténetét és portréját fia, a „Kisdixi” segítségével rajzoljuk meg, így emlékezve a kalocsai „birkózópápára”.

1. „Belehalsz, de nem adod fel!”

– A Kalocsai Néplapban megjelent tudósítást olvasva, valamint az utána megjelent interjúk arra inspiráltak, hogy segítsek teljessé tenni a mai birkózást kedvelők számára a régmúltat is. A Fejes László által elmondottakból nagyon szépen megtudható a kalocsai birkózás története a ’70-es éveket követően. Nekem módom volt 1941 óta, születésemtől, nyomon követni a történéseket. Az előzően megjelent cikkekben sokat emlegetetett Dixi bácsi az édesapám, én pedig mióta az eszemet tudom a „Kisdixi” voltam.

Édesapámról, Deák Ferencről röviden annyit, hogy 1912. szeptember 17-én született Kalocsán. Édesapja érsekuradalmi bognár. Korán, 10 éves korában 3 testvérével árván maradt. Édesapja újra megnősült, így két féltestvérével hatan szerény körülmények között nevelkedett az érsekuradalmi cselédek között a Trukli-udvarban. Társai közül korán kiemelkedett fizikumával, lehetetlent nem ismerő akaratával. Először labdarúgó kapusként ismerte meg a város sportszerető közönsége. Sokszor védte a kalocsai csapat kapuját. Jó teljesítményére ott is felfigyeltek, és hívták biztos megélhetésért a BESZKÁRT-ba, de ő kalocsai maradt. Csapattársai közül Vörös Márton, Szarka János, Rökk Ede (magyar válogatott. A Szerk.), Vollár Ferenc, Csóti Lajos, Tóth Károly nevére emlékszem.

Közben birkózni is elment Markó Sándorhoz, és ott is maradt. Innen már egyenes volt az útja. Hamar kinőtte a helyi egyesület lehetőségeit. Korán felfigyeltek rá. Először 1933-ban igazolt a Kiskunhalasi AC-be, majd Kecskemétre került. Közben számos országos eredmény mutatta tehetségét, mint a nagy népszerűségnek örvendő Turul versenyeken szerzett dobogós helyezések. Kecskeméten Bóbis Gyula olimpiai bajnok edzőtársa, később sokszor hallottam másoktól is, hogy Bóbis neki köszönheti olimpiai bajnoki címét. Kecskemétről nősült, családot alapított és csak a városnak és családjának, a birkózásnak élt. Nem véletlen a felsorolás. Egész életében a városért dolgozott, a családjába rajtunk (édesanyám, a húgom és én) kívül a birkózók tartoztak. „Fiam”, „fiaim” volt a megszólítása, és úgy is tekintett rájuk. Harcolt értük foggal, körömmel, segítette őket, a lányokat elűzte mellőlük, hogy amíg lehet, a birkózásnak élhessenek. De sok boldog birkózóházasságnak kovácsa volt.

Nálunk volt a mérlegelés. Ez sok lemondással, szenvedéssel járó, igazi kihívás minden birkózó számára. Ha nem volt meg a súly, irány fiaim a Molnár-féle kenyérgyárba, mert ott lehetett szaunázni nagykabátban a kemence tetején. De hozzá mindennel lehetett fordulni: Dixi bácsi, éhes vagyok! Kérdezzék meg, hányszor evett nálunk Bende Pista, meg a szegény sorsú többiek! Ötvenhatban nem véletlenül tértek be a gödöllői Agrárról Homokmégyre menekülő „Mezgés” birkózói, a Matos Karcsi, Matos Lőrinc. A Kiss az Hartáig jött. Itt mindig menedéket talált a birkózó. A birkózó nála fogalom volt. „Belehalsz, de nem adod fel! A melót, a gyűrődést bírni kell! Nem vagy nyegle, nagyképű, nem nézed le az ellenfeleidet! – mondogatta. Ha valaki nevetve, flegmán jött le a szőnyegről és nem sírt, gyorsan nem kellett neki edzésekre járni. Márpedig Kalocsán kevés fiú volt, aki nem fordult meg a birkózóteremben, pedig a körülmények elkeserítőek voltak. Birkóztak a régi posta pincéjében faltól falig, az Iszkra Tsz dísztermében (én is ott kezdtem, fűtetlen teremben télen cinlavórban mosakodni, mert azt kellett, ez volt a higiénia.) A gimnázium tornatermében, dísztermében, a Maki kórusán (ma Porcelánfestő üzem) és mindig késő este, munkaidő után felrakni, majd elrakni a szőnyegeket.

A fizetség az eredmény, a dicsőség volt a kemény, kitartó munkáért. És voltak eredmények megyei, területi és országos szinten. Főleg serdülő és ifjúsági szinten, mert mire felnőttek lettek a „gyerekek”, apám szavaival élve elszipkázták őket, de rettenetesen.

Ezért kapta kiváló edzői munkájáért 1950-ben a Birkózó Szövetség elismerő oklevelét.

2. A kalocsai tehetségekre felfigyeltek

– Haragudott a lehetőségeikkel élő nagy egyesületekre, de nem tört meg. Pedig Fábryt elvitte a Vasas, Tóth Laci Győrbe került (később Győr tanácselnöke lett), az idős Gáspár Feri is innen került a Fradiba. Most halt meg, és a fia, Gáspár Tamás olimpiai bajnok a Birkózó Szövetség igazgatója. A Vattai Laci is itt birkózott gyerekként, innen indult, itt figyeltek fel tehetségére, a Bende Dodi hasonlóan kiváló birkózó volt, Farkas Lajos (Liszka) füle sem véletlenül „karfiol”. Mácsai Csilvi Dunaújvárosba került, és eredményes birkózóként a Duna átúszása közben halt meg.

Most pedig az itthon maradottakról:

Kiss (Tokos) Pista bácsi, apám szomszédja nekem, a gyereknek sokszor elmesélte, hogy ő bizony sokszor megverte a ceglédi Gált, aki később világbajnok lett. A Demsa András (Patyi) is sokszor legyőzte Polyák Imrét, aki most halt meg, mint a Nemzet Sportolója. A Patyi bátyja, a Bálint, Moretti Mario (Isten nyugosztalja!), a Lakatos Laci (a Kulacs), a Romsics Jancsi, meg a Janika, az Istella (a Bütyök), a Vén (a Jája). A Fábryk, a Katusok, a Mackó, a másik Istella, az általam csak „negyveninek” ismert vasmarkú parasztgyerek, akinek galambtojás-szerű szemüvege volt, de ha valakit megfogott, az nem menekülhetett.

És elérkeztünk a csúcsra. Kinevelődött ebből a küzdelmes időből, az elődök eredményeiből egy fiatal, serdülő és ifjúsági bajnokságokon eredményesen szereplő tehetséges gárda. Katus Gabi, Rácz György, Paletta Richard, Elek Tamás, Tamás Sándor, Markó Árpád, Rudolf Gyula, Rusenkó István, akik elérték a felnőtt kort, be kellett vonulniuk katonának. Várták őket számos helyen, de apám őket nem engedte el.

Gondolt egyet és felkereste Várdai Lajost, a foktői úti laktanya parancsnokát, és megalakították a Szamuely SE-t, és minden birkózó ide vonult be katonának. Ettől kezdve minden lett édesapám, csak nem kalocsai. A legkevesebb, hogy „haza-áruló”, de kegyvesztett is. A Kinizsiből elvitte a gyerekeket és ment velük. Sokáig nagy volt az űr a Kinizsiben, de maradtak még tanítványai közül, akik ha nehezen is, egy fanatikust nélkülözve, életben tartották a birkózást Kalocsán.

Ilyenek voltak a Fábry, a Katus, az Istella, a Fejes, a Bende, Rudolf és most az Elekes-család, akiknek ezúton is gratulálok fanatikus, kitartó és kiváló szakmai munkájukhoz, hozzájárulva a Birkózóváros kitüntetéshez.

(Folytatjuk)