Miklós György Kalocsán is csapatot épít

A magyar sportlövészet kiváló személyiségének a sportág nagyon sokat köszönhet. Úgy versenyzőként, mint edzőként kiemelkedő hazai és nemzetközi sikereket ért el. Családja mellett nagy szerelme a lövészet, amelyre rátette az életét. Kisnyugdíjasként él városunkban, és – természetesen – bábáskodik a helyi sportlövők mellett. Edzőként olimpiai, világ- és Európa bajnokságokon dobogós helyeken végzett sportlövőket nevelt ki, túlnyomórészt a Budapesti Honvéd égisze alatt. Arról ismerik a sportéletben, hogy ahol elkezd dolgozni, ott igen rövid idő alatt remek eredmények születnek.

76 éves. Élete első (!) kitüntetését kalocsaiként kapta meg munkásságáért. A Magyar Sportért Díjra (miniszteri kitüntetés) Kőszegi Ferenc, a Kalocsai Sport Egyesület elnöke terjesztette fel. Miklós György a pályafutásáról mesél olvasóinknak:

– Honnan ered kapcsolata a lövészettel?

– Édesapám a születésem idején Heves megye lövész bajnoka volt, nagyapám meg 83 éves koráig vadászott. Úgyhogy a gének is szerepet játszottak ebben a választásban! Első emlékeim is arról szólnak, hogy fapisztolyokkal hatalmas csatákat vívunk a pajtásaimmal. De volt más élmény is, ami meghatározta az életemet. Középiskolás koromban, úgy 1948-49-ben egyik unokabátyám Pestről hozott nekem egy öreg légpuskát. Az volt nekem az álmok álma. Hány karácsonykor vártam, hogy az lesz a fa alatt! De hát drága volt, apám-anyám tanító volt, nem tellett rá. Na, de amikor végre megvolt, nagyon gyorsan megtanultam vele lőni, állandóan gyakoroltam.

Azután 1953 őszén Pestre kerültem a főiskolára, és heteken belül rábukkantam a lövészekre, akik a pincében gyakoroltak. Gyorsan ott találtam magam a csapatban, mint kiderült, háromtusázók voltak. Hónapokig edzettünk: lövés, sífutás, 10 km-es síkfutás, kemény volt. Három évig versenyeztem, de azután megsérült a térdem, és a futásnak attól fogva befellegzett. Maradt a lövészet. A Honvédnál kezdtem versenyezni – országos, nemzetközi bajnokokat győztem le, hát biztattak erősen, hogy csak eddzek, eddzek. Sajnos lakást nem tudtak adni, én meg nemrég nősültem, így elköltöztünk Nógrádba, ahol a bányászat miatt tehetősebbek voltak a települések.

– Nem volt az a világ vége a versenyzői pályafutása szempontjából?

– Megtaláltak engem ott hamarosan, elhívtak Salgótarjánba, aztán két év múlva válogatott lettem. Na, itt is történt egy érdekes eset! Megkértem a lövész szövetséget, meg leveleket írtam több külföldi szövetségnek is, hogy küldjenek nekem szakmai anyagokat a felkészüléshez. Jött egyszer az oroszoktól egy kis könyv, amit elkezdtünk fordítani az orosz nyelvtanár kollégával, és kiderült, hogy az 1964-es olimpiára készülő szovjet válogatott edzéstervét küldték el! Ez volt 1961-ben. Alig hittünk a szemünknek, mikor rájöttünk, máig sem értem, hogy történhetett. Hogy abban mik voltak! Elképesztően kemény program volt: volt benne például kosárra dobás kétszázszor, egy órán át fél lábszárig érő hóban foci, célra tartás 3 kg-os súlyzóval, és a lövészet vég nélkül. Én végigcsináltam, le is írtam a Magyar Honvédelmi Sportszövetség újságjában, hogyan készülök, hát tisztára bolondnak néztek.

– Szóval, haladt szépen előre a pályán.

– Higgye el, ahol én elindultam, mindig az élmezőnyben végeztem. Keményen meg kell érte dolgozni, persze, de az ember olyan edzettségre tesz szert ilyen kitartással, ami élete végéig elkíséri.

– De ön nemcsak versenyzőként, edzőként is komoly hírnévre tett szert!

– A hatvanas években én voltam az első, aki elkezdett a fiatalokkal foglalkozni, 13-14 éves gyerekeknek oktattam a lövészetet. Aztán rájöttem, hogy a versenyekre készülést 15-16 éves kor előtt nem érdemes elkezdeni – az ennél fiatalabb gyermekeknek nehéz a sportfegyver, természetellenes testtartásra kényszerülnek, azzal csak ártunk a fejlődésüknek. Kevés edző figyel arra, hogy a felkészülésben ne csak az eredményre, hanem a versenyzőre is gondoljon, és az életkorának megfelelően kezelje azt a fiatalt. Az eredmények akkor jönnek gyorsan, ha a megfelelő életkorban kezdik el a versenyzést. Én kidolgoztam egy olyan edzésmódszert, amely mellett a mai napig kiváló eredményeket lehet elérni, erre nagyon büszke vagyok. Nálam ez egyfajta megszállottság, hogy minél több fiatallal ismertessem meg ezt a sportot.

– Nem maradt vidéken sokáig, ahogy hallottam.

– Pár év múlva a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskolára hívtak oktatónak, sportlövész főtanár lettem! Szerettem a munkát, szépen is kerestem, de a családomra nem sok időm maradt. Öt év múlva egy középiskolába kerültem tanítani, majd 1978-ban elfogadtam a Budapesti Honvéd ajánlatát, és sportpisztolyos edző lettem náluk. Szépen szerepeltek a gyerekek minden versenyen, válogatott versenyző is akadt köztük nem is egy. Ezután családi okokból egy általános iskolába mentem el tanítani nyugdíjazásomig, de a lövészet iránti szeretetem nem múlt el, nem is fog soha. Évekig kijártam Ausztriába is oktatni-edzeni, és bárhol voltam, mindig megtaláltam a módját, hogy a lövészettel a kapcsolatom megmaradjon.

2004-ben betöltöttem a hetvenedik évemet, a család meg azt mondta, most már igazán aradjak nyugton, jártam versenyekre éppen eleget. A fiamék ide kerültek Kalocsára a főiskolába 2005 szeptemberében, mi meg utánuk költöztünk Esztergomból. Hiányzott nekem a lövészet mégis nagyon, elkezdtem hát utánanézni, van-e a városban ilyen szakosztály. Nem volt, hát én szépen felderítettem, mit lehetne csinálni. Hiába van három lőtér is, azt mondták, nem lehet használni. Akkor jutott eszembe, hogy meg kellene próbálni a légfegyvert, ahhoz nem kell engedély. Igen ám, de nekem csak egy öreg légpisztolyom meg -puskám volt, azzal meg mit csináljak? Elmentem a Honvédhoz, régi ismerősökhöz, és összeszedtem több fegyvert, ha öregeket is, kezdetnek megteszi, gondoltam. A katolikus óvoda pincéjében indultunk, szépen megegyeztünk az igazgató úrral. Berendezkedtünk, versenyeket is szerveztem, kezdtek összejönni a lövészet iránt érdeklődők. Másfél év után kinőttük a helyet, és a kollégium igazgatójával egyezségre jutottunk, hogy az ő pincéjükben gyakorolhatunk. 2007-ben befogadott minket a Kalocsai Sport Egyesület, ez nagyon nagy segítség volt nekünk, mert az önálló működés igen sokba került volna. Szerveztünk egy versenyt. Eljöttek az osztrák barátaim is, meg Dunapatajról jelentkeztek versenyezni, ezzel indultunk el, mint szakosztály. A gyerekek a diákolimpiákon sikeresen szerepeltek, aztán a hír hozza az érdeklődőket hozzánk. A vezetést átadtam Ferenczi Lászlónak, mondtam, hogy öreg vagyok én már ehhez, de azért segítem őket, ahogy csak tudom. Kéne nagyon egy kis lőtér, ahol a robbanós fegyverekkel edzhetünk, de ezért Bajára kell lejárnunk, mert ilyen Kalocsán nincs. De azért nincs ám baj, nem fizetünk mi ott semmit, mert két versenyzőjük felkészítésébe besegítek, aztán mindketten jól járunk. Van ám ilyen máskor is! Amikor versenyt szervezünk, járom a vállalkozókat, intézményeket, aztán „összekoldulom” a szükséges dolgokat. Hiába, pénzünk nincs, valahogy mégis működni kell!

Íme, Gyuri bácsi, amint „pihen”. Adja az ég, hogy még sokáig lehessen ilyen aktív, hogy még több fiatalnak adhassa át a sport, a lövészet szeretetét.