(Folytatás előző számunkból)

Edzők. Itt bajban vagyok, mert hogy is rangsoroljak. A legnagyobb szakértő Dundler Gyula bácsi volt. Utána a Kiss Gyurka közeledett, de ő csak ifikkel foglalkozott. Vollár Feri bácsi az erőnlétre esküdött. Taktikai tudása annyi volt, amit a játéktéren, mint játékos szerzett. Rökk Ede bácsinál a taktika volt az első, az erőnlét az a literes üvegben bujdosott. Az első igazi edző Kalocsán a léclábú Molnár Feri volt. ő volt eleddig az első kalocsai edző, aki az NB II-be vitte a Miskét. Sajnos ott is, akár csak Kalocsán, elkezdődtek a ki a jobb, ki a szebb, és lőttek az NB II-nek.

Amikor négy csapat, meg a Tomori volt Kalocsán, akkor is a legnagyobb egyetértés, egymásért való szurkolás jellemezte a várost, meg a játékosokat. Minden évben egyszer feszültek egymásnak az indulatok, ez pedig Pünkösdkor történt, amikor a Pünkösdi Kupát bonyolította le a KSE. Engedtessék meg nekem, hogy az utolsó ilyen eseményt, mint résztvevő, papírra vessem. 1947 pünkösdjére a két állandó résztvevő KSE és a Tomori mellé a Rebi meghívta az NB. III MAFC-ot, meg a TFSE-t. Remek két csapat, igen jó képességű játékosokkal. A lebonyolítási rend Tomori – MAFC, KSE – TFSE szombaton, a győztesek meg vasárnap csapnak össze a kupáért. Az egész város izgult, meg félt a leégéstől. Egy ember volt nyugodt, a Tomori vezetője, Dundler Gyula bácsi. „Nemzetközi” legénysége igen jó játékosokból állt. Nézzük csak, honnan verődött össze az a Tomori! Hágelman Soltvadkertről, Tegzes, Balog Mélykútról, Molnár, Kovács Miskéről, Perényi Hajósról, Mácsai Uszódról, a többi kalocsai volt. Gyula bácsi két dologban bízott. Az egyik az én erőnlétem, a másik pedig három villámgyors csatára volt, Gönczi, Molnár, Kovács. Elgondolása az volt, hogy a nagyon magabiztos Perényi hátravont centerhalfot játszik, én meg harmonikázom a védelem és a csatársor között, kiugratva a villámembereket. Az elképzelése bevált, mert a MAFC legyőzése után a döntőbe a KSE került, mert ők meg a TFSE-t verték meg. Mindenki izgalommal várta az összecsapást. Nem szaporítom a szót, 4-1-re megvertük pünkösdvasárnap a KSE-t. Volt ennek a mérkőzésnek egy mosolyogtató pillanata. A Tomori jobb szélsője, a miskei Kovács Jancsika a már kissé nehézkes Sáfrán Karcsi mellett úgy viharzott el, ahogy akart. Megszólalt a Sáfrán a második gól után: Kovács! Ne felejtse el, hogy én a tanára vagyok. Mire a Jancsi gyerek megszólalt: - Ta-ta-nár ú-úr. A já-já-játéktéren nincs se ta-ta-nár, se di-di-ák, itt csak játékos van. Dadogott a szentem. Érdekes módon így járt vele Tompán a válogatott Korányi, az meg a válogatottságát kérte számon, a Jancsi válasza: négy gólt rúgott róla. Emlékszem, a Kupa negyedig gólját jó húsz méteres szabadrúgásból ragasztottam Bakó Öcsi mögé. Mérkőzés után összeölelkezve, örömködve készültünk a vacsorára. Hát így is lehet!

Néhány szó a létesítményről. A sporttelep ősgyöpes volt, így nagyszerű talaja volt. A Vass kegyelmes által ajándékozott deszka-tégla lelátó az építésekor halálra volt ítélve, nem úgy, mint a bajai, melyet szintén Vass kegyelmes ajándékozott a városnak. Ők tiszta betonból építették, és még ma is használható. Egy játéktér volt, talán a hatvanas évek derekán készült el a Foktő felőli kapu mögött az edzőpálya. Volt aztán a Traktor pálya, de csarnok nem volt, a birkózók legnagyobb bánatára. Ők mindig hurcolkodtak.

Molnár Feri, amellett, hogy kiváló edző lett, ragyogóan játszott a Kinizsiben. Igen eredményesen játszott. Rendben volt a lába, de a feje is. Szeretettel emlékezem rá, mint a kalocsai futballisták egyik legjobbjára, de tulajdonképpen abban a csapatban nem volt művészet nagynak lenni. Feri így is kiemelkedett. Kár, hogy hamar visszavonult, időnek előtte! Visszavonulása után a Kinizsi ingázott innen oda, onnan ide, de megállapodni nem tudott.

A kalocsaiak mostanra büszkék lehetnek a város sportéletére, amerre néz az ember, mindenütt NB-s csapatot talál, kalocsai barátaim, legyetek büszkék erre!

A közönségről, már ami a futballt illeti. Három nézőről feltétlen meg kell emlékeznem. Az egyik a Koszter atya, az író, aki minden hazai meccsen lelkesen biztatott bennünket. A Báthy doktor a fia apropóján vált drukkerré, úri eleganciával nézte a meccset, és itt-ott szidta a bírót. A harmadik a zsidó kántor. Majd szétdurrant az izgalomtól, és nem sajnált belenyúlni a zsebbe, hogy lelkesítse a játéktéren levőket. Engedtessék meg egy kis történet vele kapcsolatban. A Félegyháza játszott Kalocsán. Számára létfontosságú volt az NB II miatt a győzelem. Tekintettel arra, hogy nem kínáltak eleget a Kirschner Dezsőnek… jöjjön akkor a játéktér. Ahogy kivonulunk, elkiáltja magát a kántor kolléga: – Fiúk, aki gólt rúg, minden gól tíz forint. Hogy mennyit ért akkor tíz forint? Annyi pénz ma talán sehol sincs egy rakáson. Mire az Égi Béla a városfelőli hálót kikötötte, Sábics két nagyszerű indításával elköszöntem a félkezű Kanyótól, és előbb az egyik, majd a másik sarkot lőttem ki. Nekilendült a Félegyháza, úgy hogy a második félidő közepére már ők vezettek 3-2-re. Ekkor a tizenhatosuk közelében elcsúsztam, de villámgyorsan elkezdtem jajgatni. A játékvezető – áldott jóhiszemű ember –, dr. Kákonyi lefújta és szabadrúgást adott a Félegyháza ellen. Én meg felugrottam, és az éppen alakuló félegyházi sorfal fölött a Foktő felőli kapuba vágtam az egyenlítést. Mesterhármas. Erre a zsidó kántor odarohant az oldalvonalhoz, és mint egy fékevesztett oroszlán elkezdett ordítani: – Tegzeském, többet ne, mert nincs nálam több pénz! Talán ezért maradt 3-3 a végeredmény. Istenem, de jó is emlékezni.

Érdekes módon a birkózás a maga hullámvasútját járta, egyszer lenn, egyszer meg az egekben. Emiatt a Balaton Antinak igen sűrűn kellett a birkózószőnyeget hordozni egyik teremből a másikba.

Kedves kalocsaiak!

Nagyon jó volt… de ez olyan kalocsai szokás, melyről illene lemondani, és segíteni azt a nyavalyás futballcsapatot.

Én, az élő lexikon, leteszem a tollat, és minden jót kívánok Nektek.

Tegzes Miklós

(Hétfőn kaptuk a hírt, hogy Tegzes Miklós örökre letette a tollat. Rá emlékezünk lapunk 6. oldalán)