Utolsó előtti egyeztetés a Kék Madár Fesztivál előtt. Lakatos György precízen elkészített forgatókönyveket oszt a szervezőbizottság tagjainak, rajtuk különböző színekkel a feladatok. Az évek óta együtt munkálkodó stáb valóban félszavakból is megérti egymást. Röpködnek a szállásról, utazásról, étkeztetésről, díszletről, technikáról szóló információk, formálódik a három nap programja. Mindenki tudja a feladatát, de olyan még nem volt, hogy menet közben ne adódott volna váratlan helyzet, amire tüstént megoldást kell találni.

A munkamegbeszélés után egy igen fáradt és feszült Lakatos Györggyel ülünk a Művelődési Központ tetőteraszán. Mostantól a fesztivál végéig kifeszített íjként rezegnek az idegei, éjjele és nappala arról szól, hogy minden rendben menjen.

– A tizenhatodik fesztivált szervezed. Most már előre és visszafelé is kell nézned. Hatalmas rutinnal rendelkező csapat áll melletted. Ám így is ezerrel pörögsz minden pillanatban. Az életed jelentős részét betölti az általad létrehozott alapítvány és a fesztivál.

– Valójában ez már a tizennyolcadik fejezet, mert a két első, egynapos eseményt még nem számoltam bele a fesztivál történetébe. Igen, az életem, a balesetem utáni, igen eseménydús életem átszövi a Kék Madár. Mégis úgy érzem, sosem tudok annyi időt fordítani rá, amennyit szeretnék. De dolgozni kell, négy gyermeket nevelni, tanítani, és néha pihenni is.

A fesztivál menetrendje kialakult. Sokat gondolkodtam rajta, beszélgettem a többiekkel is, úgy gondolom, ez a három nap és ezek a programok továbbra is megfelelőek. Szeretnék javítani a szervezésen, a megjelenés minőségén – ennek eredménye lett az információs házikó, amely most itt áll a sétálóutcában a Korona Rádió előtt. A hely adott, együtt gondolkodunk azon, hogy minél több hasznos tartalommal töltsük meg.

– Meddig tart, míg összeáll a következő fesztivál programja? Egyáltalán: van szünet ebben a munkában két június között?

– Valójában a program pár nap alatt összeáll. Hiszen a Kék Madár már olyan ranggal bír a művészek között, hogy gyakran ők keresnek meg azzal, hogy szeretnének eljönni Kalocsára, de ha én keresem meg őket, legtöbben első szóra igent mondanak. A munka oroszlánrésze utána kezdődik.

– Szóba került a megbeszélés alatt dr. Réfy Miklóssal, a kuratórium elnökével, hogy nagyon sok pályázat érkezett az idén.

– Csaknem a duplája a tavalyinak. Elképesztően sok az olyan család, aki úgy érzi, csak tőlünk várhat segítséget abban a nagyon nagy bajban, hogy súlyos, elhúzódó betegségben szenved a gyermekük. Ez részint szomorú, részint óriási felelősség. Amikor elkezdtem az alapítvánnyal a segítségnyújtást, volt eleinte 60-100 ezer forintunk. És hasznosnak éreztem, amit adni tudtunk! Most már 5 millió forint körüli összeget juttatunk a rászorulóknak, és kevés! Ez szörnyű.

Ilyenkor érzem, hogy olyan folyamatot indítottam el, amely abbahagyhatatlan. Kitalálni egy dolgot könnyű. Megvalósítani már nehezebb, de hosszú távon fenntartani – az az igazi próbatétel. Eszembe jut a kis herceg és a róka. Ahogyan a róka mondja, hogy igen, te most megszelídítettél engem. Én ettől kezdve mindig várni foglak. Ha tudom, hogy négykor jössz, már háromkor elkezdek örülni. Négykor már tele leszek izgalommal, fölfedezem, milyen kincs a boldogság. Ugyanezt érzem. Hogy igen, elkezdtem egy folyamatot. Segítettem családoknak, akik már remegő szívvel várják a következő évet. Nem mondhatom, hogy bocs, elfáradtam, nincs több ötletem, ennyi volt. Fogalmam sincs, meddig fog tartani a Kék Madár Fesztivál. Eltelt 18 év. Felnőtt egy új generáció. Lesznek-e fiatalok, akik továbbviszik ezt a munkát? Ebben sokan dolgoznak minden fizetség nélkül – találok-e mindig mellém ilyen társakat? Aztán történik valami, mint például most is: felhívtam Zoránt, hogy megbeszéljük az ideutazásuk, a technika ide szállításának költségeit. Megkérdezte, miről beszélek? Ő ide egy jótékonysági hangversenyt jön adni. Természetes, mondta, hogy minden költséget ő fog állni. Igaz, minden fellépő tiszteletdíj nélkül jön, és ez már önmagában is nagy dolog, hiszen olyan művészekről van szó, akik több százezer forintot kapnak egy estéért! De amit Zorán tesz, az szinte példátlan. Nagyon meghatódtam.

Hiszen az egész rendezés arról szól, hogy nincsen egyetlen fölösleges vasunk sem. Azt is meg kell szervezni, hogy a művész kapjon egy szál virágot, és minden falat étel, korty ital az ide utazó fellépőknek, technikusoknak különböző fondorlatok útján teremtődik elő. De így is hatalmas, elkerülhetetlen költségeink vannak, és ilyen helyzetben minden fillér segítség, tál étel és pohár ital annyit jelent, hogy többet adhatok azoknak, akikért az egészet csináljuk: a beteg gyerekeknek.
Nagy szükségem van a megerősítésre, hogy ezt mások is fontosnak tartják, és jönnek, és mellém állnak. Csak így működik.

Kalocsára a művészek azért jönnek, mert itt szeretik őket. Itt szeretet van, hála, mosolygós szemek, öröm, ami valljuk be, a mai világban nem jellemző. Itt törődnek velük, a légkör, ami körülveszi őket, szinte családias. A művészek ki vannak éhezve arra, hogy és érezzék a szeretetet, számukra ez a fellépti díjnál is többet jelent. A bizalom részükről, hogy ami a közreműködésükkel létrejön, jó ügyet szolgál, működteti az egészet. Milyen egyszerű, nem? Adunk és kapunk. Erről szól a Kék Madár.