Többezerszer megtettem már ezt az utat, de még mindig rabul ejt a hajósi pincék látványa: a kora nyári délelőttön finom pára lebeg a völgyben, amelyen átsejlik a löszdombon épített présházak sora. Európa egyetlen, faluszerkezetben épült, közel kétezer présházat számláló pincefaluja, a hajósiak szorgalmának jelképe Szent Orbánt, a borászok, szőlészek védőszentjét ünnepli ezen a napon. A máskor csendes utcácskákon hömpölyög a nép, a hatalmas színpadon szól a fúvószene, a pincék hűvösében pedig ki-ki kedvére kóstolgathatja a finomabbnál finomabb borokat.

A pincefalu szívében szinte lépni sem lehet az embertömegtől. A korábbi évekhez képest sokkal több most a kiskereskedő, akik a jó bevétel reményében kínálgatják portékájukat: lehet itt kapni gyönyörű fonott kosarakat, bicskákat, késeket, aszalt gyümölcsöket, fafaragásokat, szinte mindent, ami egy falusi kirakodóvásáron kapható. Konzumál is a nép rendesen, az eladók pedig régen látott vásári vehemenciával tartanak árubemutatót. Az egyik standnál aprócska tésztagyártó masinákat árul egy ember, már-már hajlanék, hogy veszek egyet, aztán rájövök, elébb meg is kellene gyúrni, így aztán fájó szívvel lemondok róla.

A présházak előtt kedélyes társaságok üldögélnek, iszogatnak, beszélgetnek. Németül folyik a társalgás, de azt az én botfülem is hallja, ki a „hoch-deutsch” és ki a helybéli sváb: az archaikus hangzás, a magyar szavakkal kevert mondatok árulkodnak a hovatartozásról.

Ragyogó napfény fürdeti a présházakat. Korábban napi munkám része volt a pincefalu, de manapság ritkán látom, így számomra újdonság szinte minden: a döcögő terméskő helyét sima aszfalt foglalta el a pincefalu központjában, felújították a legtöbb pincét, a rézsűk szépen rendben tartva. A pincék többségében vendéget is fogadnak ezen a napon, jóféle itókával öblítik le a finom bográcsos pörkölteket, esznek, isznak, mulatnak az emberek. Ritka dolog ez manapság a szomorkás Magyarországon.