Le merném fogadni, nemcsak a korombéliek emlékeznek a híres olasz slágerre, amelynek az eredeti címe talán „Una casa bianca”, vagyis „Egy fehér ház” volt, amit a derék magyar slágerferdítők változtattak a címbeli formára. Nem mondanám, hogy ártott a dalnak, hiszen a magyar szöveget még ma is fújjuk, és ki a fene emlékszik már arra, hogy az a bizonyos házikó fehér volt-e, vagy sem.

Az a házikó, amiről beszélek, több okból sem szerepel a magyar slágerszerzők dalai között, de nem csak amiatt, hogy manapság már nincsenek valódi, mindenki által dúdolható slágerek, hanem azért, mert ez a sétálóutca kellős közepére odacsempészett ablaktalan házikó első pillantásra nyilvános vizelde érzetét kelti a gyanútlan sétálókban, emiatt aligha lehetne slágerszöveg-téma. Amikor a hatóságok ádáz, de eredménytelen küzdelmet folytatnak, hogy a sétálóutcába ne kerülhessen oda nem illő építmény, stand és egyéb létesítmény, akkor egy nagylelkű hivatalnok mégiscsak simán engedélyezte, hogy közterületen, a város legfrekventáltabb részén, az érseki szoborsétány közvetlen közelében az egyébként tiszteletre méltó pénzintézet odahelyezhessen egy ilyen szörnyeteget, amely tulajdonképpen pénzváltó automata. Azt sem értem, hogy ha a pénzintézet oldalában már van egy bankjegy-automata, akkor miért kellett odabiggyeszteni ezt a toilet-küllemű házikót, amely jellegzetes zöld színével nemhogy belesimulna a környezetébe, hanem szinte kiabálva hívja fel magára a figyelmet. Miután a tetején lévő drót a közeli pénzintézetbe vezet, gyanítom a tulajdonosát, de nem szeretném, ha nevét leírva személyes támadásnak vennék soraimat. Évtizedek óta vagyok az ügyfelük, eddig megelégedésemre végezték munkájukat, s most mint régi barátnak, jogom van kimondani: gyerekek, ezt jól elszúrtátok!

Bankos múltam ellenére – vagy éppen azért – nekem nincs bankkártyám, aminek oka nem a plasztikpénz lebecsülése, hanem a félelem, hogy eggyel gyarapszik az általam elhagyható dolgok száma, valamint az elvesztésével járó kellemetlenségek egész sora, amik ilyenkor szinte kötelezően megdöngetik az embert.

Fogalmam sincs, mit lehetne ezzel a – ha már olaszul idéztem a sláger címét – „Una casa verde”-vel (Egy zöld ház) kezdeni. Lebontását nem remélem, ahhoz túlságosan drága, tehát lehet, ott fog csúfoskodni az idők végeztéig. Arra azért kíváncsi lennék, vajon engedélyezné-e a hatóság, hogy melléje felhúzzunk egy bilikék másikat, ahol az újságunkat árulnánk, és hirdetőinket szolgálnánk ki?

A helyesen válaszolóké a hangszóró…