Ahogy múlnak az évek, egyre lustább vagyok ahhoz, hogy felkerekedjek, és a korábban oly nagy becsben tartott üdülőhelyeim valamelyikére elutazzak. Emlékszem, egyszer ott ültem a tribunji sztarigrad (óváros) tengerre néző végén, meghitten hallgattam a hullámok locsogását, aztán egyszercsak hatalmába kerített a honvágy: enni egy jó csirkepörköltet, de azonnal, leülni egy jót pofázni a haverokkal, megölelni édesanyámat, és persze nekiülni a soron következő lap szerkesztésének, javításának, hallgatni a nyomdagépek monoton kattogását. Úgy voltam ezzel, mint a nyugdíjas mozdonyvezető, akitől megkérdezték, mi hiányzik a legjobban? Hát a rázás…! – mondta, és csak most értem meg, mennyire igaza volt.

Az internettel meglehetősen későn ismerkedtem meg, ellenállásom az elektronikával szemben már-már patologikus tüneteket mutatott, amikor a szerkesztőségben Hermes írógépemet felváltotta a számítógép, s ha tetszett, ha nem, meg kellett tanulnom legalább felhasználói szinten a kezelését, hiszen hogy’ néz az ki, hogy a szerkesztés és nyomtatás már számítógép használatával működik, én meg verdesem a billentyűket, mint egy légkalapács. Fiam rábeszélésére aztán otthonra is telepítettek egyet, s ekkor elszabadult a pokol: kiderült, hogy a netet csakis nekem teremtették, mármint abban az értelemben, hogy egy ilyen csapongó fantáziájú pasas, mint én, csakis itt találhatja meg a feleletet kínzó kérdéseire és tudásbéli hiátusaira.

Csapongó fantázia? Hát ez az! Olvasom Alekszandr Szolzsenyicin Gulág szigetcsoport című hömpölygő dokumentumregényét, benne a tüneményes leírást egy Fehér-tengeri szigetről, ahol lassan ezer éve élnek szerzetesek, s bár az északi sarkkör metsző hidege járja át, ezek a jóravaló papok melegházakban termesztettek zöldségeket, virágot, neveltek édesvízi halat a többszáz édesvizű tóban, később elektromos erőművet működtettek. Az évszázadok alatt felépült gyönyörű templomokban és kolostorokban pedig az orosz pravoszláv egyház szíve dobogott – és persze dobog ma is.

Legjobb barátomhoz, Google úrhoz fordultam segítségért, mit tud erről a szigetről. Mondanom sem kell, mindent, s amint rákattintottam a felkínált lapokra, a sziget megmutatta gyönyörűséges arcát, az irdatlan hömpölykövekből rakott Kreml-t, a gyönyörű faházakat, a sötétlő fenyveseket, a Fehér-tenger ólomszínű, barátságtalan vizét, az ott élő emberek barázdált arcát, együgyű, a belterjességtől kissé degenerált tekintetét. Megtaláltam a sziget honlapját is, amelynek orosz nyelvű fórumán békésen elbeszélgettem a sziget szerelmeseivel, s magyar létemre szinte azonnal befogadtak.

A fórumon nagyon kevés szó esett arról, hogy a sziget az elsők között adott otthont a hírhedt Cseka, az NKVD, az OGPU irányítása alatt álló kényszermunkatábornak, nem beszéltek arról, hogy a Szolovecki- szigeteken (egy bokorban van még az Anser és Zajeckij és Mukszalma szigetekkel) több tízezer fogoly csontjai porlanak az erdők sötétlő mélyén. Ma már UNESCO védelem alatt áll, turisták ezrei keresik fel évente. Közúton „alig” 3200 kilométer hozzánk (el ne induljanak!), plusz háromórás kompátkelés, de repülővel is csak moszkvai átszállással és Arhangelszken keresztül juthatunk el az ezer lakosú sziget fővárosába, Kremlbe. Higgyenek nekem: megéri egy virtuális utazás erre a természetfelettien szép, kulturális emlékekben gazdag szigetre, amely a velünk élő történelem jelképe lehetne. Csak kattintsanak rá!

Mondom, a korlátlan fantázia időnként olyan helyekre repít, amelyekről sokáig azt sem lehetett tudni, hogy léteznek. Például, az észak-oroszországi Seliger nevű tóban van egy szigetecske, nem jut eszembe hirtelen a neve, ahol a háborút követően összegyűjtötték az elfogott német tudósokat, és „jóvátétel” fejében arra kötelezték őket, hogy a Szovjetuniónak dolgozzanak az új fegyverek kifejlesztésén. Még az ötvenes években akadt ott német kutató, aki már nem is akart hazamenni onnan.

Az Aral-tó (más olvasatban tenger) vize katasztrofálisan leapadt, a homoktengerben százával állnak a szárazra került hajók, s nincs erő, amely visszájára fordítaná ezt a folyamatot. A sok szélfútta, homokdűnéken álló hajóroncs mellett találjuk a szárazra került Vozrozsgyenyija (Újjászületés) nevű szigetet, amely a háborút követően évtizedekig az orosz biológiai és kémiai fegyverkutatás centruma volt. Olyan mérgek előállításán munkálkodtak itt a kémikusok és biológusok, amely elég lett volna a Föld lakosságának kiirtására. Jelenleg néptelen, az épületek között még ma is találni összetört ampullákat, Petri-csészéket, de szemrevételezhetjük a kutatók puritán lakásait, azokat a szörnyűséges körülményeket, amilyenekben éltek és dolgoztak.

A Bering-tengerben lévő két légypiszoknyi szigetecske, a Little és Big Diomede is a kedvenceim közé tartozik. Elsősorban nem azért, mert itt húzódik a dátumvonal, hanem azért, mert az egymástól alig 3-4 kilométerre fekvő két fagyott szikladarab egyike orosz (Big Diomede), a másik amerikai fennhatóság alatt van (Little Diomede), ha nagyon akarják, távcsővel nézegethetik egymást a monstrum-országok, s elgondolkodhatnak azon, miként jelöljék ki a felségvizek határát, s kell-e a halászoknak állandóan magukkal vinni az útlevelüket. Az amerikai szigeten kis közösség él, iskolával, távíróval, kikötővel, az orosz felségterületen csak néhány bátrabb vadász vetődik el errefelé nagynéha.

„Szigetközi utazásaim” során eljutottam a Jeges tengerben fekvő Ferenc József-földre is, amely egykori császárunkról és királyunkról kapta a nevét, s Jaroslav Hašek Švejkjének egyéves önkéntese szerint szerint a cseh sörgyárak innen szállították a jeget az anyaországba... Párszázan lakják, de természetesen titkos hadikikötő is, ahol időnként feltűnnek a Tájfun tengeralattjárók komor sziluettjei. A kevés képen fagyos lakótelepeket, hóval borított utakat, a faggyal birkózó ZIL-eket látunk, de embert sehol, ugyan kinek lenne kedve a világ végén lenézni a semmibe…?

Az internet csodái kimeríthetetlenek, s csak azon szomorkodom, nem lesz már elég időm kiismerni valamennyi szegletét e világnak. „Eljutok-e” Midwayre, a fantasztikus tengeri ütközet névadójára, vagy a Csendes óceán tenyérnyi szigetére, Tinianra, ahonnan az Enola Gay az atombombával terhesen szállt fel Hirosima felé? Vagy Bikinire, amely nem csak a falatka fürdőruháról, hanem az atombomba tesztrobbantásáról híresült el? Vagy Okinawára, ahol több tízezer amerika és japán katona sírjai domborulnak.

Akárhogy is van, minden embernek megvan a maga szigete, amelyet álmaiban dédelgethet, ahova néha felkerekedik és elbújik a világ elől. Ha mégsem így volna, szeretettel ajánlom az internetet, amely segít megtalálni mindent, ami csak eszünkbe jut.

Csak a boldogságot ne keressék kizárólag a neten.